Muhi Mária

Szemelvények

Turistavízum
(részletek a regényből)

Virginia

Hátuk mögött egy fárasztó és unalmas éjszakai zötykölõdéssel, hajnali 6 órakor megérkeztek Norfolk-ba, Virginia államba. Kimerülten lekászálódtak a buszról és elindultak a váróterem felé. A pályaudvar üresen és álmosan tátongott a jövevények elõtt.

Befurakodtak egy szûk forgóajtón át egy piszkos, levegõtlen, fénytelen terembe. Ez a piciny helyiség volt a váróterem és buszpályaudvar egyben, ahol a város kizárólagos helyközi utasforgalma lebonyolódott.

Egyik oldalon telefonkészülékek sorakoztak, a másikon ital és étel automaták tátongtak üresen. Középen padsorokból álló székek álltak a fáradt utazók rendelkezésére, melyeken szétszóródva emberek feküdtek, aludtak csomagokkal, utazótáskákkal körülbástyázva. Egy fekete bõrû takarítónõ sepregetett egykedvûen, a pult mögött pedig egy nagydarab mexikói kinézetû terebélyes hölgy méregette gyanúsan a megszeppent társaságot.

Letelepedtek az egyik üresen álló széksorra, majd Kata, immár mint a lányok hivatalos fordítója, elõkotorta Richard gyûrött papírcetlire írott telefonszámát.

Úgy tûnt ugyanis, hogy itt sem várja õket senki. Micsoda kaland - gondolta keserûen, majd csigalassúsággal tárcsázni kezdett.

A megadott szám ki volt kapcsolva. Kata egykedvûen visszaballagott a társasághoz és fáradtan megjegyezte: nincs bekapcsolva.

- Hogy dögölne meg ez a szemét Renátó! Mi lesz, ha feleslegesen jöttünk le ide, az isten háta mögé? - kiabált Móni magából kikelve.

- Nem tudom. Majd megpróbálom késõbb. Most megyek veszek egy szendvicset - mondta Kata egykedvûen.

Közben felkelt a nap. Eltelt egy óra, kettõ. A lányok elgémberedett végtagokkal, csalódottan gubbasztottak a csomagokon és átkozták magukban Renátót.

Kata idõnként felkelt és unottan tárcsázta a gyûrött papírdarabkára írott számot.

- Jézusom, kicsöng - dadogta zavarodottan hirtelen. A lányok egyszerre ugrottak fel, és rohantak a telefonhoz - sssss, nem hallok semmit - szorította a kagylót szorosan a füléhez.

- What? - vakkantott bele a kagylóba a vonal túloldalán a férfi.

- Yeah.... well...Uhham - dadogta Kata, egyetlen értelmes szó nem jött ki a torkán, annyira zavarban volt.

- What????

- Renátó give me your number. We are here in Norfork - suttogta a telefonba továbbra is zavartan, erõs magyar akcentussal.

- Oh, yeah. Good. I will be there in half an hour - morogta az ismeretlen hang tulajdonosa, majd letette a telefont.

Kata meglepõdve meredt a süket telefonra.

- Na mi van már? - kérdezte Móni türelmetlenül.

- Jön értünk fél óra múlva- vonta meg a vállát.

- És honnan fogjuk megismerni? - kapcsolódott be a beszélgetésbe Magdi.

- Azt nem tudom. Majd csak megismerjük valahogy.

Erre próbálták elképzelni, hogy hogyan is néz ki ez a távoli idegen, akitõl további sorsuk függ. Richard. Összesen ennyit tudtak róla, így hívják. Meg azt, hogy Richard fogja elvinni õket a szállásukra, és Richard intézi majd a munkát is nekik. Legalábbis ezt mondta Renátó a new-yorki buszpályaudvaron.

Tisztára mint egy James Bond filmben…

Richard késéssel ugyan, de hamarosan megérkezett. Azonnal a fáradt társasághoz lépett és a lányok is rögtön tudták, hogy ez nem lehet más csak a várva várt idegen.

Richard kövér volt és fehérbõrû, jellegzetesen kelet-európai kinézettel. Hatalmas hasát maga elõtt tolva vitorlázott a lányok felé. Vizenyõs szemein múlt századi szemüveget viselt. Tömzsi ujjain aranygyûrûk büszkélkedtek, az itt elért jólétet szimbolizálva. Az egész jelenség elképesztõen emlékeztetett a Kustorica filmek hõseire - lengyel kiadásban. Ugyanis Richard lengyel volt, és õ is hatalmas akcentussal beszélte az angolt, ez azonban a lányoknak nem tûnt fel.

Autója az épület elõtt várakozott. Egy régi, lepukkant, fehér színû járgány, átmenet a személyautó és a teherautó között, kisbusz kategóriában. Elöl két ülés, hátul legalább nyolc.

A kék színû plüss ülések huzata itt-ott már megkopott, néhol fel is szakadt. A padlót szemét, üres kólás dobozok és csipszes zacskók borították. Richard szótlanul, hatalmas szuszogások közepette beült a kocsijába. Kata az angolul beszélõk kiváltságával tisztában lévõ felsõbbrendûségi tudatával az elsõ ülésen helyezkedett el.

A többiek is csendesen bepréselõdtek, és megszeppenve bámulták az elõttük elsuhanó tájat. Senki nem tudta mi lesz most, hová mennek de egyenlõre senki nem mert kérdezni semmit. Felkanyarodtak egy autópályára, majd egy idõ múlva lehajtottak róla. Aztán egy másik, pontosan ugyanolyan kinézetû autópályára váltottak át, majd egy idõ után le. Kietlen pusztaság az egyik oldalon, egy magányosan álló fa a másikon, és  persze töménytelen mennyiségû autó a többsávos úton.

A lányok halálra vált arccal, dideregve ültek a légkondicionálótól  jegesre fagyasztott autóban, Richard pedig közönyös arccal vezetett. Mintegy negyven percnyi autózás után megálltak egy barátságos, kétszintes hotel elõtt. "Mariott'" - volt olvasható a homlokzaton. Ugyan jelentõsen eltért a budapesti Mariott Szállótól, de mégiscsak Mariott volt. Richard hatalmas lendülettel kivágódott a kocsiból, majd mielõtt rácsapta volna az ajtót Katára, a válla mögül ellentmondást nem tûrõ hangon visszaszólt:

- Stay here! - majd pillanatok alatt eltûnt a forgóajtó mögött.

Kint tombolt a virginiai nyár, bent azonban a légkondicionáló volt az úr. Kellemesen doromboló hangja csupa szemfényvesztésnek hatott. Embert próbáló jeges szélvihart okádott ki torkából, egyenesen Kata arcába. A lány nyomorúságos ábrázattal próbálta csavargatni a megfelelõ gombot, hogy lekapcsolja a kellemetlen szerkezetet, ekkor azonban megjelent Rettegett Richard sziluettje, hogy katonásan kiparancsolja a lányokat a kocsiból.

Váratlanul mellbe vágta õket a hõség. A levegõ hihetetlenül párás és nehéz volt. Bevonultak a recepcióra, pontosabban bemasíroztak, mint egy vert vagy inkább egy menekült sereg. Az elmúlt órák kimerítõ pillanatai, a fáradtság, a kialvatlanság és az ismeretlentõl való félelem, mind, mind az arcukra volt írva.

Azt sem tudták igazán, hogy hol vannak és miért jöttek ide. A szálloda alkalmazottjai leplezetlen megvetéssel mérték végig a csapatot, õk pedig kelletlenül, feszengve vonultak Richard mögött, fel egészen a második emeletig. Idegesített õket az a sok szánakozó tekintet, a sajnálkozással kevert lenézés.

A második emeletre érve, Richard egy középkategóriás szobába vezette õket. Miközben az ajtót nyitotta, mindannyiuk agyában lázasan cikáztak a gondolatok. Kata pedig felidézte magában,  hogy pont így kezdõdtek azok a rémtörténetek is,  amelyeket édesanyja heti rendszerességgel mesélt fiatal lányok elrablásáról, megerõszakolásáról és prostituáltként történõ dolgoztatásukról. Magdinak is valami ilyesmi járt az eszébe, azonban korára való tekintettel gyorsan elhessegette a gondolatot .

A szobában két franciaágy, egy asztal, egy szék és egy tv állt.  Richard szuszogva lehuppant az egyetlen ülõalkalmatosságra, majd röviden ismertette a tényállást:  itt fognak lakni néhány napig, talán pár hétig, a saját apartmanjuk ugyanis még nem készült el. Hogy csak két ágy van a szobában? Ugyan már, majd megosztják! Egyébként is, mit problémáznak? Inkább örüljenek, hogy egy ilyen szép szállodában fognak lakni, a lakbérrel pedig ne törõdjenek azt majd õ , lengyel testvérük kifizeti.  Végezetül, Rettegett Richard kiviharzott a szobából, magukra hagyva ezzel az elcsigázott társaságot. Katában egy pillanatra felmerült, hogy amit az imént a saját fülével hallott, az  csak valami rossz vicc lehet, a valóság azonban Richard szavát igazolta.

Másnap reggel pontosan 8 órakor Richard halk kopogással tudatta, hogy megérkezett. A Kata - mint angolul beszélõ kiváltságos - a szálloda éttermében fog kisegítõként dolgozni. Hajnali 5-tõl délután 1 óráig. A többiek pedig egy másik, ugyanilyen jellegû szállodában fognak takarítani, reggel 8-tól délután 5-ig. Mindannyian izgatottan várták tehát a másnapot, amikor végre már pénzt kereshetnek. Sokkal rózsásabbnak látták a jövõt egy igazi, pihe-puha ágyban eltöltött éjszaka után - annak ellenére is, hogy meg kellett osztaniuk egy majdhogynem vadidegen személlyel - de mégiscsak ki voltak pihenve, és készen álltak a nagy kalandra és kihívásra.

Richard érezte, hogy eljött az a pillanat, amikor beavathatja a társaságot az amerikai lét,  különösképpen a helyi élet rejtelmeibe. Tekintve, hogy erre a napra már semmi egyéb dolguk nem akadt,  és még mindig csak délelõtt 10 óra felé járt, Richard ismét betuszkolta õket a kisbuszba, és rögtönzött idegenvezetést tartott.

Nem volt túlságosan nehéz dolga, a szokásos autópályára le és felhajtás következett körülbelül negyven percben, majd hirtelen leparkoltak egy otthonról már jól ismert épület elõtt. "Mc Donald's" hirdette a neontábla már messzirõl. Tiszta Amerika.

- Gondoltam éhesek vagytok - szólt rájuk Richard közönyösen, majd ugyanazzal a lendülettel már be is vitorlázta hatalmas testét az étterem ajtaján. 

A nap hátralévõ része ugyancsak további meglepetéseket tartogatott: Richard úgy határozott, hogy  felölti a jóságos amerikai nagybácsi szerepét, így reggeli után újra az autó manõver következett. Délceg paripaként vágtattak az aszfalton, autópályára le és fel, kocsikázás ide-oda,  majd egy újabb félóra elteltével leparkoltak egy félreesõ helyen, és Richard mosolyogva megindult az elõttük elnyúló sétányon. A lányok mit sem sejtve követték. Alighogy kiléptek az utcából megpillantották a hatalmas, türkizkék színben pompázó, végtelen óceán. Valamennyien egyszerre tátották el a szájukat. Azután olyasmi következett amire még Richard sem volt felkészülve.

Kata és Móni egy másodperc törtrésze alatt döntött. Összevillant a szemük majd felszabadultan, minden gátlasukat maguk mögött hagyva, a cipõjüket ledobva, belegázoltak a forró homokba és úgy ruhástól, a hullámzó habok közé vetették magukat.

Magdi mosolyogva, Ica álmodozva bámulta a nagy vizet.

Richard viszont elképedve ráncolta a homlokát. Lázasan kutatott emlékezetében, hogy mikor is látott ilyen féktelen jókedvet maga körül.

Hosszas könyörgésre beleegyezett, hogy magukra hagyja a lányokat néhány órára a nagy kékséggel, és csak kesõ este, napnyugta után szedte össze a társaságot.

Hajnali fél 5, kint még koromsötét, bent a szállodai szoba aprócska fürdõszobájának éles neonfényénél Kata csendesen készülõdött a nagy napra. Még elõzõ este kikészítette az angol-magyar szótárt, a fekete nadrágot és a fekete pólóját - amit még Ádámtól kapott egy közös bulgáriai nyaralásuk emlékére - egy szintén fekete, lestrapált edzõcipõt, majd percek alatt elkészült, összekötötte hosszú vörös haját, egy pillanatig még elidõzött fáradt arcán a tükörben, majd halkan behúzta maga mögött az ajtót. Rettenetesen félt, szíve a torkában dobogott. Remegõ lábakkal ment végig a folyosón, minden porcikáját átjárta az izgalom. A lift hangtalanul, másodpercek alatt ért le a földszintre. Hirtelen megtorpant: arra gondolt, hogy visszaszalad a szoba védelmébe és majd késõbb, valami jó indokkal kimagyarázza magát.

Muszáj - suttogta magában. Most már nem fordulhatok vissza.

A szálloda hallja üresen tátongott. Visszhangzottak léptei a kihalt márványfolyosón. Dadogva elmagyarázta a kedvesen rá mosolygó recepciós fiúnak, hogy õ az új lány és mától az étteremben fog dolgozni.

- This way - mutatott a fiú az étterem irányába, majd még mindig mosolyogva felvette az élesen megcsörrenõ telefont.

Restaurant - olvasta egy piciny táblán és befordult a konyha irányába. Már az ajtóban megtorpant, bent ugyanis sötétség és csend fogadta. Ismét inába szállt a bátorsága, kínjában nekidõlt a hideg csempének és összeszorított szájjal próbálta megfékezni könnyeit.

- Hey - szólalt meg hirtelen valaki a háta mögött.

Összerezzent, majd minden bátorságát összeszedve megfordult. Egy nagyon kedves arcú lány állt vele szemben.

- Who are you? - kérdezte a kedves arcú lány mosolyogva.

Kata félénken bemutatkozott. Érezte, hogy elpirul. Lisandra vagyok - folytatta a kedves arcú lány még mindig mosolyogva - ne ijedj már meg annyira, nem eszünk meg. Velem fogsz dolgozni,  majd szépen elmagyarázok neked mindent. Érted?  Ha nem érted, kérdezz vissza nyugodtan.

Én sem nagyon beszéltem angolul,  amikor idekerültem. Hogy honnan jöttem? Hát Kubából. Úgy tíz éve. Na gyere, bemutatlak a többieknek is! - ezzel már húzta is karonfogva Katát maga után. Természetesen a fenti beszélgetés angolul zajlott, és Kata örömmel vegyes csodálkozással nyugtázta, hogy többé-kevésbé megértette a kedves arcú lány minden szavát. Lisandra húzta be maga után a konyhába, közben pedig be nem állt a szája.

-Ez itt Tony, a séf- mutatott rá egy kopasz, kínai kinézetû, sovány, középkorú férfira. A kínai biccentett egyet, majd visszafordult a serpenyõk közé.

Kata napok múltán jött csak rá arra, hogy Tony nem azért ilyen szótlan és mogorva,  mert nem kedveli , hanem mert még nálánál is kevesebbet beszél angolul. Ez a felfedezés megnyugvással töltötte el.

- Ez pedig Musztafa, a másik szakács - mutatott rá az arab kinézetû férfira Lisandra, aki pedig barátságosan kezet nyújtott.

Lisandra közben bekapcsolta a rádiót, és az addig hideg és barátságtalan konyha egyszerre csak forró, latin dallamoktól lett hangos.

A lány módszeresen kávét fõzött, elõszedte a süteményeket és a hidegtálakat a hûtõbõl, majd  egy tálcára rakta, közben a tûzhely mellett szorgoskodó szakácsok elkészítették a rántottát, a sousage-t (vagyis az amerikai kolbászt), a bacon-t (szalonna), majd ezeket mind egy-egy hatalmas lefedhetõ tálcára tette, alattuk pedig meggyújtotta az égõt, ami melegen tartotta legalább egy fél napig az ételeket.

Megterítette fehér abrosszal az asztalokat, kitette az evõeszközöket és a csészéket majd pontosan 10 perccel 6 óra elõtt leült reggelizni és Katát is erre biztatta. A lánynak természetesen egy falat nem ment le a torkán az izgalomtól.

Az étterem hajszál pontosan 6 órakor nyitott, Lisandra felkapcsolta a helyiségben lévõ összes villanyt, lekapcsolta a latin ritmustól hangos rádiót és kinyitotta az ajtót.

Szép lassan szállingózni kezdtek a többnyire öltönyös vendégek. Kata dolga az volt, hogy hangos "jó reggelt!"  köszöntéssel, bájos mosoly kíséretében egy éppen üres asztalhoz vezesse a reggelizni kívánókat, megkínálja õket kávéval, teával majd az étkezés végén letisztítsa az asztalt. Elsõre egyszerûnek tûnt. Pedig közel sem volt az, hiszen Kata nem mindig értett mindent pontosan. Folyton attól félt, hogy majd félreért,  vagy elront valamit,  esetleg egyszerûen csak összetör egy csészét. Kedvezett a szerencse az elsõ napon, nem voltak sokan, ennek ellenére  azt sem tudta hol áll a feje.  A délelõtt gyorsan eltelt,  fel sem ocsúdott és máris dél volt, cupán  a takarítás és a porszívózás maradt hátra. Közben munkatársai is végeztek és elindultak hazafelé. Lisandra biztatóan rámosolygott és egy "See you tomorrow" kíséretében kisétált az ajtón.

Egyedül maradt a konyhában,  és éppen azon volt, hogy befaljon egy, a korgó gyomra morgását csillapítandó szendvicset, mikor valaki a háta mögött éles hangon rászólt. Meglepõdve megfordult,  és egy fekete, valószínûtlenül magas és vékony nõszemélyt pillantott meg, aki haragos arckifejezéssel mérte végig.

A semmibõl ott termett nõi lény magas fejhangon, hadarva beszélt,  nagyon kellett összpontosítania, hogy megértse, mit mond. Annyit azonban felfogott, hogy a nõ válogatott sértéseket vágott a fejéhez, most már csak arra kellett rájönnie, hogy miért.

Bamba arckifejezését látva a feldúlt perszóna még nagyobb haragra gerjedt, szikrázó szemeibõl Kata nem sok jót olvasott ki. Az ordítozó nõ mögött néhány fiatal, fekete bõrû takarítónõkbõl álló brigád sorakozott fel, akik láthatólag nagyon élvezték az elõttük játszódó jelenetet. Kata végre észbe kapott. Nem volt rajta egyenruha, mint mindenki máson és ezt hiányolta ez a némber.

- Honnan tudhattam volna, hiszen ez az elsõ napom - próbálta meg menteni a menthetõt, ez azonban nem segített az ügyön. A magas nõ egy öltözõbe terelte, és ott találomra kiválasztott egy lila inget és egy kék színû nadrágot. Katához mérte, majd gúnyosan elmosolyodott.

- Mától egyenruha nélkül nem dolgozhatsz - tette hozzá ellentmondást nem tûrõ hangon, és kisietett az öltözõbõl. 

Kata elhûlve mérte végig a saját méreténél legalább három számmal nagyobb maskarát. Soha nem volt probléma az alakjával, átlagos testalkatú volt, se nem túl vékony se nem túl kövér. Magára öltve a kötelezõ egyenruhát azonban, másodpercek alatt rút kiskacsának érezte magát, különösen a buggyos szárú nadrág lötyögött rajta, minden egyes lépésnél gúnyt ûzve nõiességébõl. Elhaladt a takarítóbrigád sorfala elõtt, és kiolvasta a szemükbõl áradó ellenszenvet. Elhúzta a száját, és tovább sietett, fel egészen a szobájukba, amit üresen talált. Kihasználva a pillanatnyi nyugalmat, elhatározta, hogy a még otthon vásárolt telefonkártya segítségével felhívja a szüleit.

A szolnoki lakótelepi lakásban épp a vacsora maradványait takarította le anyja amikor, megszólalt a telefon.

- Én vagyok - suttogta a kagylóba, és érezte, hogy kicsordul a könnye.

- Kicsim, már annyira izgultunk - hallotta az anyja aggódó hangját - minden rendben?

Összeszedte magát,és a hangjában tettetett vidámsággal elmesélte az elmúlt órák, napok viszontagságos történéseit.

Kata akkor még nem tudta, hogy szeptember 11-e mennyire megváltoztatja az õ életét is. Az újságokat elárasztották a tragédia képei, a lángoló tornyok látványa, rémült emberek végsõ haláltusája, a túlélõk hihetetlen történetei. A döbbenet és a gyász lett úrrá az amerikai népen.

A szálloda, ahol dolgozott egy kísértetházra kezdett hasonlítani, napokig üresen kongott, vendégnek még a hírét sem lehetett hallani. Õt is hazaküldték néhány napra a többiekkel együtt. Majd megõrült a bezártságtól, hiszen bádogvárosban semmit nem lehetett csinálni, a távolságok pedig õrületesen nagyok voltak ahhoz, hogy gyalogosan nekivágjon akárcsak a szupermarketig is. Richardra természetesen nem lehetett számítani, magasról letojta az õ egyéni problémáját. Ernõ bevett valamit, amitõl napokig aludt, és Gáborral ugyan sétáltak néha a környéken, de csak haladtak egymás mellett szótlanul, lehajtott fejjel, depressziósan, az elõttük álló szomorú jövõképtõl.

Ezért aztán ugrált örömében, mikor megtudta, hogy másnap bemehet dolgozni.

Az étteremben azonban sajnálatos módon nem Lisandra, hanem üvöltõ nõszemély fogadta. Kárörvendõen közölte vele, hogy a mai naptól vége éttermi pályafutásának, nincs már rá szüksége többé a szállodának, mától fogva takarítani fog, mégpedig szobákat, azokat is idõre, szépen, precízen, pontosan.

- Ja igen - fordult vissza széles mosollyal hozzá Alison - majdnem elfelejtettem, most már hivatalosan is én vagyok a fõnököd, úgyhogy nagyon vigyázz magadra, mert könnyen az utcán találhatod magad.

Egy középkorú, mexikói nõ mellé osztották be, akinek az volt a feladata, hogy bevezesse Katát a szakma rejtelmeibe. Szelíd, sorsába beletörõdött, vékony kis asszony volt a társa, aki még nála is kevesebbet beszélt angolul, de Kata amúgy sem volt beszélgetõs hangulatban. A mexikói nõ könnyedén tolta maga elõtt a hatalmas, szennyesekkel és tiszta lepedõkkel, tisztítószerekkel megrakott takarítói kocsit, és közben türelmesen magyarázott. Spanyolul. A nyomaték kedvéért mindent kétszer megmutatott, hogy biztos legyen benne, megérti a lány. Kata kényszeredetten húzta- vonta, tolta maga elõtt a hatalmas kocsit, és szégyenlõsen elfordította a fejét ha egy vendég jött vele szemben a folyosón.

Hogyan néz ki egy takarítónõ egy napja?

Nos, a mûszak reggel 8-kor kezdõdik (legalább kialszod magad, te hálátlan kutya - próbálta vigasztalni Ernõ, nem sok sikerrel....), és a felsorakozott brigád a raktárban megkapja aznapi kocsi adagját, vagyis a tiszta lepedõket, párnahuzatokat, toalett papírt, szappant, egyéb kiegészítõket és a millióféle tisztítószert. Majd következik a munkabeosztás, megkapják a kitakarítandó szobák számát (átlagosan tizennégyet kell kitakarítani egy fõnek), majd mindenki szétszóródik a szélrózsa minden irányába, és megkezdõdik a munkamûvelet.

Kata a második napon egy speciális módszert dolgozott ki. Belépett a szobába, és egy hatalmas lendülettel kiszellõztetett.  Majd második lépésként lerogyott az ágyra, bekapcsolta a tv-t és néhány percig magáról megfeledkezve bámulta (vagy addig, amíg üvöltõ perszóna, vagy valaki más véletlenül fel nem fedezte) .

Aztán megkezdte harcát a hatalmas lepedõkkel, mert nem volt mindegy, hogy merre, milyen irányba tekeri, forgatja, külön koreográfiája volt ám annak. Ez általában egy röpke félórát vett igénybe. Mikor rendbe rakta az ágyat, újra lerogyott, és magában néhány percig meditálva felkészült az elõtte álló legutálatosabb feladatra, a fürdõszoba kitakarítására. Az bizony maga volt a pokol. Hajszálak, szõrök, testnedvek minden felé, wc kagylósúrolás elölrõl, hátulról, oldalról, felülrõl és végül egy utolsó fertõtlenítés, illatosítás zárta a sort. Miután összeszedte a szennyes ruhákat, és undorodva bevágta a kocsi aljába, nagy sóhajtások közepette megindult a következõ szoba felé, és kezdte az egészet elölrõl. Próbálta nem észrevenni, mikor társai összemosolyogtak a folyosón a háta mögött.

A nap végén a mexikói nõ megígérte, hogy imádkozik érte.

Hetek óta próbálta megszokni az életet a bádogvárosban, egyelõre sikertelenül, ott  ugyanis mocsok volt és káosz. Mozgatható konténerekben laktak családok, barátok, ismerõsök, egymástól néhány méternyire. A konténerben - ahová Richard beköltöztette - egyetlen légtérben volt a szoba, a nappali és a konyha, mely egy parányi, elkerített fürdõszobában végzõdött. A földön matracok, szorosan egymás mellett, és egy kimustrált, jobb napokat is megélt, kétajtós szekrény.

Kata három másik magyar fiúval volt összezárva, és semmi kedvet nem érzett a barátkozáshoz. Magába zárkózottan üldögélt a matraca szélén, és próbált kimaradni minden beszélgetésbõl. Számolta a napokat, próbált minél több idõt a szállodában tölteni,  és minél kevesebbet az új "otthonában". Hetek óta egyetlen szabadnap nélkül dolgozott, hol az étteremben, hol a mosodában, és szinte könyörgött azért, hogy még ennél is többet dolgozhasson. A pénzre gondolt, semmi más nem foglalkoztatta már. Kaland? Annak elég sivár. Szinte semmit nem látott még Virginiából, kivéve persze az elsõ nap önfeledt fürdõzését a tengerparton, ezt leszámítva igen egyhangúan teltek napjai.

Hajnalban Richard felvette, elszállította az étterembe, este érte jött, visszavitte a bádogvárosba, ahol megfürdött és próbált minél elõbb elaludni és nem gondolni a holnapra. Már az angol könyvhöz is fáradt volt, az összes eddigi nyelvtudása a munkahelyérõl ragadt rá.

Sokszor ordítozásra, verekedésre ébredt, mely hangok a szomszédos konténerekbõl szûrõdtek át, nem egyszer rendõrségi szirénát is hallott a hangok közé vegyülni, de ez immár napi rutinná vált számára.

Belefásult az amerikai álomba, úgy érezte, már nem érheti több meglepetés.

Bádogváros lakóinak többsége fehér volt, és zömmel alkoholista, a társadalom peremére szorult hajléktalanok, összes vagyonuk a konténer és annak szerény berendezése volt. Esélyük sem volt arra, hogy ebbõl az életformából kitörjenek és ezzel pontosan tisztában is voltak, ezért próbálták meg hátralévõ napjaikat minél vidámabban eltölteni. Ehhez pedig alkoholra, vagy drogokra volt szükségük. Pár alkalommal a fiúk is kirúgtak a hámból, igazi magyar módjára, sírva vigadtak, távoli otthonukra emlékeztetõ népdalokat énekeltek hajnalig.

Katát soha nem bántották, cikizték, egyszerûen tiszteletben tartották másságát. Nem beszéltek hozzá, ha nem volt muszáj. Kata a magyarok közül egyedül Ernõvel és Gáborral tartotta a kapcsolatot, igazi haversági viszony szövõdött hármuk között. Kata egyszer elmélázott azon a gondolaton, hogy ha otthon találkoztak volna, biztos, hogy soha nem lettek volna barátok, annyira különbözõek voltak, de itt az egymásrautaltság közelebb hozta õket egymáshoz.